1989 sok embernek fontos valamiért... Bevallom, nekem is. De nem azért a bizonyos dologért, ti. a rendszerváltásért, hiszen akkor, 13 évesen -bár kortársaimnál komolyabban gondolkodtam a társadalmi kérdésekről- nem a politikai változás volt az, ami meghatározója volt az akkori gondolkodásomnak.

  Sokkal inkább szerettem volna magamnak egy kiskutyát. Mert bár előtte, gyermekkoromat alapvetően az állatok szeretete és a róluk való gondoskodás határozta meg, mégis, kutyám még nem volt, csak haszonállatok, és én már nagyon vágytam akkor egy házi kedvencre, az ember legjobb barátjának számító bármilyen fajtára.

  Több ismerősnek is szóltunk, hogy ha tudnak valahol kiskutyát, gondoljanak ránk, mert szeretnénk egyet.

  S egy napon meglett... De nem egy, hanem egyszerre három! Egy ismerősünk hozott egy gyönyörű szép, bundás kis macit, el is neveztük rögtön pamacsnak, mert olyan volt, mint egy pamacs. Nem tudom, mi az, de teljesen olyan volt. Már ránézésre...
  Aztán egy másik ismerősünk is gondolt ránk, és ugyanaz nap odaállított hozzánk egy testvérpárral. Tacskó és vizsla keveréke lehettek szerintem, de igazából nem tudtak erre vonatkozóan pontos adatokkal szolgálni. Aranyosak, kedvesek voltak, az egyik még szép is, de én pamacst akartam, mert ő volt az első, és a legszebb, legbájosabb is köztük.

  A testvérpáros sötétebb kutyája volt a legöregebb a három kutya közül, ezért, - s mivel tudtuk, azt biztosan nem tartjuk meg- elneveztük öregnek.

  Édesanyám azonban - bár nagyon örült, hogy én örülök - , kijelentette, hogy három kutya nem lehet a háznál, válasszak egyet és a másik kettőt odaajándékozzuk valakinek. Kicsit fájó szívvel ugyan, de elfogadtam (mit is tehettem volna mást?), és kiválasztottam pamacsot.

  Nem akadt azonban ismerős, akinek kellett volna kiskutya, ezért vagy két hétig mindhárom kutyát mi etettük, s egy nap, amikor hazamentem az iskolából, már csak két kutyus fogadott, az egyiket, a legszebbet elvitte egy utcánkban élő hölgy, aki édesanyámtól elkérte és ragaszkodott ahhoz. Ő meg odaadta. Hát, mit mondjak, nem esett valami jól, de aztán beletörődtem. Mondtam, nehogy a legcsúnyábbat hagyja meg nekem, a testvérpárosból legalább hadd maradjon az enyém a világosabb, szebb fiúkutyus. Ezt támogatta édesanyám is, mivel a másik lány volt, és ugye kinek hiányzik még kiskutya is később?

  De milyen a sors... Kínáltuk egy ismerősnek, és persze hogy neki is a világos kellett, azt mondta, szívesen elvisz egyet, de neki csak az kell. Ekkor én is otthon voltam, és ellentmondva minden határozott álláspontomnak, beleegyeztem. S ott maradt az a kutya, aki lány volt, s aki ráadásul nem is volt szép nekem.

  Öreg ennek ellenére mindent megtett, hogy megkedveljük, már kölyökkorában szófogadó kutya volt, aki hallgatott mindenre, megtett bármit, amit csak kértünk tőle. Körülbelül fél éves volt, de mi még ekkor sem szerettük nagyon, már én sem lelkesedtem annyira a kutyákért, mert pamacs gyönyörűen fejlődött, s elnézve őt, mindig arra vágytam, hogy nekem is ilyen kutyám legyen. Öreg tehát amolyan mostoha kutya volt, köszönőviszonyban voltunk, de csak nagyon ritkán játszottam vele, nem igazán tudtam annak örülni, hogy pont ő maradt meg nekem a három közül. Ő azonban - bár szerintem érezte mindezt - soha nem csüggedt el, nagyon gyakran mosolygott és kedveskedett.

  Ekkortájt eljártam dolgozni iskola mellett egy fémátvétellel foglalkozó céghez, ahol 200 Ft-ot is megkerestem egy nap, és én nagyon örültem neki. A feladatom a fémek szelektálása volt, amit nagy lelkesedéssel végeztem. Egy nap aztán azt kérdezte tőlem a cégvezető, hogy nem tudok-e véletlen egy megunt kutyát, mert gyakorta betörnek hozzá a telepre és jó lenne ijesztőnek egy kutya, csak ne pici, mert annak semmi értelme. Hát, mondanom sem kell, azonnal eszembe jutott Öreg, s gondoltam, úgyis ezen a telepen vagyok minden délután, nem fogok teljesen elszakadni tőle (bár azt hiszem, akkoriban inkább Öregnek volt rám szüksége, s nem nekem őrá). Felajánlottam neki, s titokban arra gondoltam, hogy ha otthon nem lesz kutya, talán sikerül majd egy aranyosabb és szebb kutyust kapni valakitől.

  Öreg nem haragudott meg rám, amikor odamentem, mindig nagy lelkesedéssel, mitöbb, ujjongással fogadott. Ekkor már kezdtem némi bűntudatot érezni, de azzal nyugtattam magam, hogy minden nap meglátogatom...

  Egy szép napon aztán Öreg anyai örömök elé nézett, 6 édes kis kölyköt szült a gazda legnagyobb örömére. Azok a picik engem is elvarázsoltak, gyönyörű, nagy bundájuk volt, egyáltalán nem hasonlítottak az anyjukra.


  Ám amikor nagyobbak lettek, talán 6-7 hetesek, Öreg, az egyik szenvedélyének, a csavargásnak már képtelen volt ellenállni tovább, és elindult a városnak. Ám a kapu nyitva volt (fémátvevő telep lévén), és az egyik pici, ami ráadásul a gazda kiválasztott kedvence volt, az anyukája után szaladt és egy autó elütötte őt. Nem élte túl, s erre a gazda nagyon nagyon ideges lett, és felszólított, hogy azonnal vigyem el "ezt a dögöt", már az anyára, Öregre utalva. Azt is mondta, hogy ha nem tüntetem el azonnal, hozza a puskáját és lelövi.

  Nem tehettem mást, felültem a kerékpárra és hívtam magam után, aki jött is örömmel. Láthatólag nem szerette gazdáját, s mindössze a velem való találkozás miatt élt ott mintegy fél éven át.

  Ahogy hazaértünk, kb. fél év után, Öreg örömujjongással rohanta körbe vagy háromszor a házat, s amikor édesanyám kijött, Őt is körbeugrálta, amin persze Ő is meghatódott és sokáig simogatta a kutyát.

  Öreg ezután már szinte végig velünk élt. Azért írom, hogy szinte, mert volt egy pici időszak, kb. 1 hét, amikor eltűnt. Öreg nagyon nagy csavargó volt, jobban ismerte a város legkülönfélébb zegzugait, mint bármely, évtizedek óta kézbesítő postás. Öregnek ugyanis nem egy-egy körzetről voltak helyismeretei, hanem en bloc, az egész városról. Ismerte a buckát, a felsőtagot, kitűnő helyismerettel rendelkezett Lakihegyen, de nem egyszer futottam vele össze a hévállomáson, vagy épp a volánbuszról leszállva. Öreg a piac egyik legismertebb állatfigurája volt, úgy értett a kofák nyelvén, hogy néha féltékenységet éreztem, elhaladva a piacon, hiszen noha csillogó szemekkel köszönt rám, haza mégsem jött, jól érezte magát az árusok között, akik furcsán néztek rám, amikor hívtam, mert ők meg voltak győződve arról, hogy a kutya az övéké.

  S talán éppen így érezte az a család is a Tököli úton, akik befogadták Öreget azon a bizonyos héten, amikor eltűnt. Nagyon aggódtam, és sokfele kerestem, amikor véletlenszerűen benéztem egy kapun, ahol öreg állt a kerítés mellett, s vizsgálva nézett rám. Mint hogyha azt elemezte volna, hogyan reagálok a megtalálására. Természetesen nagyon boldog voltam, becsöngettem, s a kedves emberek azonnal visszaadták. Elmondták, hogy azt hitték, kóbor kutya.

  Sokat gondolkodom azóta is, vajon felelőtlenül neveltem őt, vagy az ő vérében volt az állandó menési kényszer. Ha arra gondolok, hogy hiába zártuk a kaput és hiába tiltottam meg neki, hogy elmenjen, s ráadásul jól tápláltuk, hiszen annak idején csirkéket tartottunk, több ezret, és Öregnek bőven jutott a húsból, akkor arra következtetek, hogy Öregnek lételeme volt a csavargás. Ismerünk ugye emberekben is ilyeneket, nos, talán az állatoknál sincs ez másképp.

  Már csak azért is igazolva látszik mindez, mert a kölykei, akik közül néhány a közeli házakban lakik, ugyanilyenek, hiába zárják őket, megszöknek és kell, hogy megsétáltassák magukat néhány órára.

  Öregnek - néha az volt az érzésem -, kulcsa volt a kapuhoz. Fogalmam sem volt, hol megy ki, mert soha nem akkor ment el, amikor ott voltunk. Hiába figyeltem az ablakból, hogy kilessem, mint Hamletet Claudius király és Polonius, soha nem tudtam tetten érni, talán tudta, hogy mikor figyelem. Így hát el kellett fogadnom, hogy Ő ilyen. Jön, megy, de aztán újra hazatér.

  Visszatérve egy kicsit a csirkékre... Amikor pucoltuk a csirkét (hiszen a rendszerváltás után már nem voltak állami átvevők, nekünk kellett a piacot megkeresnünk a termékeinkhez), Öreg soha nem volt képes lopni. Volt úgy, hogy 100 csirkét is pucoltunk egyszerre, s persze nyitott ajtónál, hiszen meleg volt. Öreg csak nézett az ajtóból, de képtelen lett volna elvenni abból, ami nem volt az övé.

  Csodálatos tulajdonságai voltak, a hűség számomra akkor vált értett fogalommá. Ragaszkodott, nem azért, mert nem volt senkije, hiszen bárki örömmel befogadta volna és a piacon is sokan imádták. Hanem azért, mert a háromból ő maradt, s ezzel úgy érezte, bizonyítania kell, hogy ő is lesz olyan, mint a másik kettő, mint amilyen pamacs lett volna.

  S most azt kell mondanom, Öreg sokkal jobb volt. A 13 év, amennyi ideig velem élt azt mutatta meg, hogy nem minden a szépség, nem minden a külső, nem az elvárásainknak megfelelő mindig a helyes választás, hanem az, amit a sors elénk vezet. Mert olyan dolgokat tanulhatunk, amiket mással, idilli képekben nem. Mert akit a sors rendel, az mellett nem létezhet csalódás, kiábrándulás, az örökké a jót fogja jelenteni nekünk, sőt, mindezt nem csökkenő, hanem növekvő módon. Egyre jobbat és egyre többet ad. Ma már örülök annak, hogy Öreg volt az első kutyám. Sokat megtanultam tőle és sokat megértettem általa, s nemcsak a kutyatartásról, hanem az életről.

  Számtalanszor kísért el bennünket, akárhova mentünk. Megvárt az OTP-nél, bármilyen hosszú sor állt, megvárt a Pennynél, őrizve a biciklit, de gyakran kikísért az állomásra is, és képes volt órákig ott várni, amíg hazaérkeztünk. S nemcsak engem, hanem családom bármely tagját. Mert öreg nem egygazdás kutya volt, az egész családot, de még a hozzánk ellátogatókat is a barátjának tekintette, soha, senkit nem ugatott meg és főleg nem bántott senkit. Szeretete, kedvessége mindenkit lenyűgözött, talán ezért tudta könnyen belopni magát a szívekbe. S ezért voltam rá nagyon-nagyon büszke. És nem értettem, hogyan nem vettem észre pici korában, hogy Ő más, mint a többi kutya, hogy benne fokozottabban él a szeretet adás.

  Amikor a két házzal arrébb lakó háznál a rőzséket eltakarították, patkányok szabadultak fel az évtizedekig békén hagyott faágak alól. A felbolygatott sereg észrevétlenül lepte el a környéket ki erre, ki arra. Hozzánk is jutott jó pár, amik rémisztően hatottak. Már a tudat, hogy patkányinvázió tombol, rémisztő volt, hátmég a velük való szembe találkozás.
  Nem úgy Öregnek, aki számára az efféle haszontalan állatok jelentették az egyik legfontosabb elfoglaltságot. Öreg vérében ugyanis elképesztően jó vadászösztön volt, legfontosabb elfoglaltsága az egerek hajkurászása volt. Amíg csirkéket neveltünk, a takarmánytárolóban bizony szép számmal szaporodtak a pici egerek, hiszen bőséges eleséget találtak. Ám öreg egyik legkedvesebb elfoglaltságaként elfogta őket. Felment a padlásra, úgy jött-le, ahogy még egy fürge cica sem tud. Akik ismerték, azok tudják csak igazán. Csodáltuk a vadászérzékét, az állandó készenlétét. Ha épp nem foglalta el az anyaság, és nem volt városnéző túrán, mindig keresett valami megfogni valót.
  Extatikus mámor volt tehát, amikor már nem egér, hanem egyenesen a nagy patkányok voltak a fő ellenségei. S Öreg őket is elfogta. Nem félt, s egyszerre 3-4-et is elkapott. Elharapta az egyik torkát és már abban a pillanatban csapott le a szökni próbáló másikra.

  Egy napon unokahúgom kerékpárral hazatérvén, bevitte biciklijét a tárolóba. Beérve vette csak észre, hogy egy oszlop tetején, vele szemmagasságban egy hatalmas nagy fekete, tűző tekintetű patkány áll szemben. Unokahúgom ledermedt a félelemtől és sikítani sem volt képes, nemhogy futni. 1 méterre állt a félelem szigetétől, s szíve úgy dobogott, mint a sziklán megcsúszó turistáé. Csupán magában volt képes suttogva hívni Öreget: "kérlek, Öreg, gyere és segíts!" És persze Öreg azonnal ott termett és hopp, egy villámnyi pillanat alatt a patkány torkát átharapta, hogy az még menekülni sem tudott a meglepetéstől. A patkány akart félelmet és veszedelmet kelteni, ehelyett őt érte el a végzet. Hála Öregnek, az Ő kiváló vadász és segítő hajlamának.


No, azért ennél idősebb volt már, de látszik, hogy Öreg már ekkor is segíteni szeretett volna neki

  Mesélhetnék még számtalan anekdotát róla, a vele átélt, élete során megtapasztalt családi élmények kifogyhatatlan gyűjteményéből.

  A Róla való megemlékezés befejezéseképpen azonban egy vidám és egy drámaian szomorú történetet szeretnék megosztani a Tisztelt Olvasóval.

  Öreg neve igen furcsán hangzott sokaknak, de miután elmeséltük a név történetét, már mindjárt érthető és aranyos sztori volt mindenki számára.

  Volt azonban egyszer egy nap, amikor egy ismerősünknek felajánlottuk, hogy a kertben termő lucernát elviheti tőlünk. Az idősödő úr több napja járt már hozzánk kaszálni, jelenléte mindannyiunk számára megszokott volt. Talán ezért is lepődött meg, amikor talán az utolsó napon, ahogy ment hátrafelé, a hátsó kertbe, s a kutyánk ment utána, bátyám rákiabált:
- Öreg! Azonnal gyere vissza!
No, mondanom sem kell, az ismerősünk megrökönyödve állt meg és tekintett vissza, de testvérem még ekkor sem kapcsolt és tovább folytatta:
- Ezerszer megmondtam már, hogy nem mehetsz a kertbe!!
  Ekkor az ismerős megértette, hogy a kutyának szól a testvérem, s talán ezzel egyidejűleg értette meg Ő is, hogy az idős úr magára érthette az Öreg megszólítást. Ezért kellemetlenül érezve magát magyarázkodni kezdett, ám az úr csak mosolygott és ment kaszálni tovább némán...

  Hát ez volt a szebbik történet Öregről a számtalan humoros és kedves történet között.

  Eljött azonban egy nap, ami azóta is felfoghatatlan és feldolgozhatatlan a számomra. 2002. január 18.-án történt...Tisztán emlékszem a dátumra, s a fehér tájra, ami a vastag hórétegtől világított, s fénylik még ma is emlékeimben... Öreg több mint 12 éve élt velünk, vállát nemcsak több mint 50 kölyök, hanem az élet terhei is nyomták. Az idő és az élet fájdalmai egyszerre kiábrázolódtak tekintetén. Soha életében nem engedtük be a házba, de ezen a télen valamiért szántuk, sajnáltuk a kutyát és mi magunk hívtuk be a konyhába, ahol a konvektor melege elé feküdt és még így is reszketett. Talán nem is az idő, nem a hideg volt az, amitől teste oly ritmikusan rándult össze másodpercenként, hanem érzete annak a különös és felfoghatatlan dolognak, amit még mi, emberek sem tudunk, mi az. Ami elválaszt, ami búcsúzva, vagy anélkül elveszi tőlünk azt, akit szeretünk. Öreg szemeiben én nem láttam, nem vettem észre ezt a búcsút, de ahogy vissza-visszagondolok rá újra és újra, tudom és érzem, ott volt szemeiben...

Könnyek helyett az emlékek megannyi szépsége és kudarca, a múlt, a már nem létező évek megannyi közösen átélt csodája. A fájdalmak, az almok közös gondozása és szerető gazdikhoz juttatása, a harcok a betolakodó rágcsálókkal, s a játékok, a szép és kedves foglalkozások, amik a hétköznapok felejthetetlen emlékeit örökítették meg. De meddig? Számomra talán életem végéig, de számára a még hamarabb bekövetkező végső óráig csupán.

 Mert hogy mi lesz, hová lesz az állat, a kedves barát sorsa, ha végleg elhagy minket, azt kicsoda tudhatja?

  Öreg aznap nagyon szomorú volt. Mi is tudtuk, hogy neve beteljesült, hogy már nem az a csavargó és embereknek udvarló kis bájos kutyus, aki volt. Már talán fel sem ismerték volna azok, akik annyit játszottak vele fiatal korában. De én velem ott volt. Ott volt, és dobogott a szíve. Már csak értünk, miattunk. Tudtam, ha egyszer meghal, igazi temetést fogok rendezni neki. Nemcsak, mert szeretem, hanem mert annyian szeretik Őt.

  Ám aznap valami titokzatos furcsa erőtől vezérelve, amint elindultam bevásárolni, kértem Öreget, hogy jöjjön velem. Ő fejét a földre, pontosabban az elülső két lábára hajtva feltekintett rám és mintha azt mondta volna: nem megyek.

  Életében először mondott nemet és ez számomra nagyon furcsa volt. Nem gondolkodtam el azon, hogy Ő talán érzi, miért is nem lehet aznap útnak indulni. De én kértem, jöjjön, azt gondoltam ostobán, hogy kell neki a mozgás, különben végül nem lesz képes felkelni sem.

  Talán jót akartam, talán csak azt szerettem volna, ha most is engedelmeskedik, vagy talán csak szerettem volna újra átélni azt, amit pedig már a sors nem engedett. Hogy újra együtt menjünk és sétáljunk az úton. Öreg felkelt és elindult. Sántítva, elgémberedve, de követett. Néha úgy éreztem, ismét visszatér belé az élet, újra felidéződik benne is éppúgy, mint bennem a múlt, az emlékek.

  A bolthoz érve kértem Öreget, hogy várjon meg, amíg vásárolok. Ő engedelmesen le is ült és értelmes tekintetével közölte velem, hogy rendben. Mint már annyiszor az életben. Nem láttam szemében semmit, nem hittem és nem is gondoltam arra, hogy soha többet nem fogom Őt látni.

  Bevásároltam, s mikor kijöttem a boltból, a kutyám már sehol sem volt. Kérdeztem az ott állókat, nem látták-e, de senki sem értette, miről beszélek. Mintha egy idegen világban kérdezném az ott élőket, mi ez az egész, ki az, aki érti, mit akarok, aki segíthet rajtam...

  De senki sem tudott semmit segíteni, ezért szomorúan hazaindultam. Meg voltam győződve arról, hogy Öreg hamarosan előkerül. Aztán múltak a napok. S eltelt egy hét. Telefonáltam az összes telepre, érdeklődtem a kutyagyűjtőknél, de ismertetőjelei alapján senki sem tudott róla. Még ekkor is hittem - mert képtelen voltam tudomásul venni, hogy nincs többé, megátalkodva hittem -, hogy talán csak valaki befogadta őt. Talán egy idős néni a boltból kitérve magához ölelte és hazavitte. És talán a nagy hidegben nem engedi ki őt, de ha majd jobb idő lesz, kimegy vele az utcára, és akkor Öreg hazatér.

  De Öreg nem tért vissza. Hogy hova lett, mi lett vele, sohasem tudom már meg. Nincs többé és ez az egy bizonyos. Már csak az emléke él, és a róla őrzött néhány kép, amik mindig emlékeztetnek rá: Ő volt az első és mai napig is a legkedvesebb kutyám, akitől számtalan dolgot, emberi dolgot megtanultam. De a legfontosabb mindegyik között az az, amit a tőle való elválás tanítatott velem: hogy soha nem tudhatjuk, mit hoz a következő pillanat, ezért mindig úgy kell tekintenünk egymásra, s a percre, amiben élünk, hogy lehet, nem lesz több lehetőségünk. Hogy megbánjunk, helyére tegyünk dolgainkat. Megtanított, hogy minden helyzetben és minden kapcsolatban egy fontos tényező legyen a meghatározó: a másik megértése és a döntésének az elfogadása. Mert a saját akaratunk és véleményünk mindössze egyetlen, ami néha nekünk a kizárólagosságot jelenti, pedig csupán egyetlen a sok-sok milliárdból.