Az állatok mindig jelen voltak az életemben. Már egészen kisgyermekkoromban ahhoz szoktam hozzá, hogy az udvarunkban, a padláson jószágok vannak: csirkék, kacsák, libák,  no és persze háziállatként a cicák.

 A cicák, merthogy akkoriban a jószágok takarmányára megjelentek az egerek, ami pedig odavonzotta a cicákat. Sok-sok cicánk volt, egyiket sem kaptuk, nem szereztük, egyszerűen voltak. Sosem tudtam meg, honnan kerültek hozzánk, hol születtek, miért választottak minket. Összességében, pici koromtól, 13 éves koromig vagy 30 cicánk volt.

 Különös, mozgalmas életet éltek ezek a cicák. Azóta sem láttam ilyen rendet, ilyen tökéletes világot, amilyen nekik volt. A legnagyobb, legidősebb, fekete cica megközelíthetetlen volt. Hatalmas feje, nagy szemei, vaskos testezete tekintélyt sugároztak.

... Ezt a macskát nem lehetett sosem megsimogatni, pedig nagyon régen velünk élt, szinte a kezdetektől a végéig jelen volt. Azt sem tudtam, fiú-e, vagy lány...

  Igazi vezér volt. A többi macska sem termetében, sem kisugárzásában nem közelítette meg őt. Ő sosem verekedett senkivel. Egyszerűen nem volt rá szükség. Azt hiszem, mindenki félt tőle. Nemcsak a többi cica, de mi, gyerekek is. Gyakran kilestem a gyűlésüket, amiket nagymamám padlásán tartottak. Iszonyatos nyávogásra lettem figyelmes és settenkedve, óvatosan felmentem, hogy szemügyre vegyem, mi is történik odafönt. A cicák egymás mellett ülve a nagy fekete démon előtt eltörpültek. Mintha egy valóságos gyűlés lett volna. A nagy vezér, bár a legidősebb volt, mindig észrevette, amint figyelem őket és a gyűlést berekesztette. Nagyon sajnáltam. 5 percnél többet sosem kaptam.

  1989 több szempontból is új kezdetet jelentett az életemben. A rendszerváltás, ami gyermekkorom ellenére is mélyen megérintett, az újságírás és a közéleti érdeklődésem, az általános iskola vége felé járás mellett megjelent az első kutya az életemben.

  Mitöbb, kutyák, hiszen régi vágyam több szálon is valóra vált és egyszerre három kutyám is lett. Igaz, később csak egyetlen kutya maradt velem.

A kutyák megjelenése ekkor általánossá vált a szomszédokban is, s ezzel párhuzamosan verték szét a mezőgazdaságot. Így a gazdasági állatok nagyüzemi tartását sajnos abba kellett hagynunk.

 A cicák nagy birodalma összeomlott. Eltűntek az egerek, s megjelentek a kutyák. Totális vereség volt ez, amit a cicák környékről való végleges eltűnése szimbolizált.

 Sosem tudtam meg, hova lettek, mi lett velük, ahogy jöttek, úgy tűntek el az életemből, noha sokat-sokat gondolok rájuk még ma is.

 Keverék kutyám, Öreg egy igazi legendává vált.

 Őt követte két Border Collie kutyám...

 Róluk szól a montam.hu weboldalam, s ugyancsak ezen az oldalon lehet olvasni első kutyámról, Öregről...

Hófehér nevű cicám, és TÉL-TÜNDÉR,  amolyan ismételt törekvés volt arra, hogy a cicák ismét jelen legyenek az életünkben, s bár kutyáim imádták őket, s mint a videóklippekből is látszik, nagyon jókat játszottak, sajnos a sors hosszú ideig nem engedte, hogy a cicák visszatérjenek az életembe. Tél-Tündért megmérgezték, Hófehért pedig a házunk előtt ütötte el egy autó...

 2015-ben aztán régi kedves ismerősömnél pillantottam meg egy nagyon helyes kiscicát, akit elkértem tőle, de Ő nemet mondott. Később felhívott, hogy a család úgy döntött, mégis nekem adják. Nagyon boldog voltam, mert  ez a cica más volt, mint az eddigiek! Imádta az össze többi állatomat, a kutyákkal éppúgy haverkodott, mint a tyúkokkal, vagy épp a nyuszikkal. Bejárt minden zeg-zúgot, mindenrol tudni akart, s csak alig-alig pihent. Ha pihent, akkor sem úgy, mint a többi cica, alig láttam ot feküdni, maximum ült, de akkor is figyelt, vizsgált valamit tekintetével.       Nem ment az utcára, fegyelmezetten leült a kerítés szélére sok éven keresztül. Rengeteg autó járt elottünk és én elmagyaráztam neki, hogy az elozo cicáim mind ott végezték, o ne menjen a kerítésen túlra. Láthatólag értette, amit mondok, hiszen évekig betartotta a szabályt. Kivéve egyszer... Azon a bizonyos  napon, ami sajnos végül a végzetét jelentette. Bár tudta, látta, mennyi autó száguldozik elottünk, valamit mégis, nagyon fontosnak hitt akkor, ami után úgy rohanhatott, hogy nem vette észre a közelgo veszélyt.  

Volt egy csodálatos baromfiudvarom is, voltak fürjeim, no és persze gyermekkorom kedvencei, a nyuszik is állandó lakói voltak gazdaságomnak. Állatkáimat részletesen a topifarm. hu oldalon mutattam be, s ezen az oldalon írtam a tőlem vásárolható termékekről is  

Úgy próbáltam tartani minden egyes állatkámat , hogy közben azt képzeltem: vajon én elégedett volnék a helyükbe, ha itt élnék? Sugárzó tekintetükből, lelkes újjongásukból, ami körülvett, mikor közéjük léptem azt gondolom, hogy jól érezték magukat nálam.

Meg is kaptak mindent, amit megkívántak, a változatos szemes takarmány mellett a frissen kaszált zöld és a ropogós széna egyaránt része volt a napi táplálékuknak.

Amikor köztük voltam, egy kicsit leszűkítették szemeimben a világot, amiben élek. Egy kicsike társadalom megannyi baja, boldogsága tárult mindig  elém, aminek én voltam a felelőse.

Ha jól végeztem a munkám, ha elégedettek voltak velem, akkor ők ezt sokszorosan meghálálták. Olyan feladat, olyan, minden nap újra kezdődő kihívás volt ez, aminek nehéz volt megfelelni. Nehéz, de ha sikerült, akkor boldognak láttam őket. S ha boldognak láttam őket, az boldogsággal töltötte el az én szívemet is...

 Ostermeloi tevékenységemet 2020 végén abbahagytam, s a Topifarmnak is szép lassan véget ért. Ma már csak 2 tyúk idézi fel bennem az emlékeket, akiket még sok-sok évvel ezelott én keltettem, s akik ezt nem feledve, valahányszor, amikor megyek feléjük, ok rohannak lábaim elé és szemeikben a hála üzenetét látom. 

 Valami olyasmi lehet ez, mint amit mi, emberek érzünk a Teremto felé. Hogy még vagyunk, létezünk, hogy még nem mentünk a bennünk oly rég itthagyó embertársaink után, hogy még futkoshatunk és tehetjük fontosnak hitt dolgaink, hála van a szívünkben. 

Mónus Tamás