Visszaforgatva az IDŐ nagy kerekét, tisztán látom magam előtt azt a gyermeket, aki voltam. Összehasonlítva pedig mostani lényemmel, azt kell mondjam: semmit sem változtam. Céljaim, terveim ma is azok, ugyanazok: szebb, tisztább környezet, igazabb világ, becsület.

Rend, tisztaság, ragyogás…

 Amikor általános iskola 7. osztályában megalapítottam két osztálytársammal takarító brigádomat, akkor nem a takarítók munkáját akartam ezzel kritizálni. Sőt! Velük együtt dolgozva, összefogva, egyeztetve dolgoztunk. A padok és táblák súrolása, fényesítése nemcsak a takarítók, hanem osztálytársaink figyelmét is megragadta. Senki sem tudta, nem értette, mi és miért történik.

 S bár senki sem tudta, s nem értette, hamarosan követőink lettek, örömmel számoltak be a takarítónők, hogy már más termekben is ott maradnak órák után padokat súrolni.

 Ma is bosszant a homály, a kosz, gyűlölöm a rendetlenséget, a káoszt. Az élet minden területén azon igyekszek, hogy a dolgok a helyükre kerüljenek, és tisztán lássam mindazt, ami körülvesz nap, mint nap.

Iskolai Színjátszókör

 Hetedik osztályban osztálytársnőm édesanyja buzdítására megalapítottam színjátszó körömet, ahol az általam írt színdarabokat adtuk elő az iskolai teadélutánokon az iskola egészének szórakoztatására.

 Ekkor próbáltam meg az első filmemet is leforgatni, aminek azonban csak részleteit sikerült felvenni az akkori technikai nehézségek miatt. De tény, tanár és diák együttműködött és örömmel vett részt ebben a kalandban. A film ugyancsak egy akkori – rendszerváltás körüli – aktuális jelenségre igyekezett volna felhívni a figyelmet, az emberi erőszak, a bűnőzés eluralkodásának időszakában, ám sajnos, technikai okok miatt nem tudtuk végigforgatni A Bosszú Él című amatör kisfilmünket.

Én, az írogató

 13 évesen írtam meg első cikkemet. Egy iskolaújságban jelentek meg soraim az akkori Duna part állapotáról. Nem gondoltam, hogy a helyzet súlyosabb is lehet idővel. Cikkeimben ugyancsak a rendről, a környezetünk szebbé tételéről, védelméről fejtettem ki álláspontomat.

  Belemerülve az újságírás misztériumába, megtapasztalva a szeméthegyek cikksorozatom hatására való eltűnését, lendületet kaptam, elvégeztem három, gyerekeknek, fiataloknak szervezett újságíró iskolát, felkerestem az akkori izgalmas politikai változások idején, 1989-90-es években az iskola- és vállalatigazgatókat, egyházi személyeket, különleges, de alig ismert embereket és helyi hírességeket is. Nagyon boldog voltam mindig, amikor írtam, minden más játéknál, s az akkoriban általam nagyon kedvelt úszásnál, teniszezésnél jobban szerettem.

 Később, fiatal felnőttként még sok évig éltem ennek a szenvedélyemnek: felkerestem többek között a szomszédos faluban élő Republic együttes énekesét, Cipőt, Zámbó Jimmy lelkészét, Prodán Gábort s egy ekkorra már nyugalmazott televízió rendezőnőt, Szentmiklósi Valériát.

 Írásaim, riportjaim arra keresték a választ: lehetséges-e egy olyan világ, ahol nem bántjuk, kritizáljuk, hanem megértjük a másként gondolkodókat.

 Később blogot kezdtem írni, de bármennyire is szerettem az írást, sosem tartottam magam írónak. Inkább csak amolyan írogatónak...

 1996-ban nővéremmel, aki akkor a mozgássérült fiatalok klubjának helyi elnöke volt, nagy sikerű jótékonysági estet rendeztünk, melynek főszervezője és konferálója voltam.

 Az egyesületi életbe ekkor tekinthettem bele először, s itt ismertem meg annak szépségeit és oly sok megpróbáltatását, nehézségét. Az egyesület iránt, mely azóta már megszűnt, mai napig érkeznek megkeresések, az interneten közzétett videóknak köszönhetően.

Böcsületes polgári foglalkozásom: mi is?

A pék (nebuló-évek: 1991-1995)

  14 évesen nagyon nehezen tudtam válaszolni erre a kérdésre magamnak. Nézegetve a pályaválasztó könyvet, találtam egy kedves szót: pék. Mivel nagyon szerettem már kicsi koromtól fogva a konyhában sertepertélni, ezért úgy gondoltam, ez nem lehet olyan rossz.

 Az iskolai évek alatt pedig megbizonyosodtam, csodálatos szakma, de borzasztóak a körülmények. Az általam utált kosz, rendetlenség szinte mindennapos volt ezeken a helyeken. Az összesöpört lisztet, amikor visszaöntették velem a felhasználandó liszt közé, amikor fele annyi túrót tetettek be a túrós táskába, vagy éppen kukoricás kenyér címkét ragaszttattak velem a sima tésztából készült kenyérre, elkeseredtem.
 Valóban mindenütt a hazugság, a csalás megy? Reméltem, hogy nem így van, ezért iskola után új munkahelyeket próbáltam.

A postás bácsi… (1995-2001)

 Közel 6 évig voltam kézbesítő lakóhelyemen, Szigetszentmiklóson. Óriási emberismeretet szereztem, sok ezer család mindennapjába nyertem betekintést. Olyanokat is láttam, amiket sokan nem…

 Rengeteg nyugdíjassal beszélgetve összeállt bennem valamiféle kép az életről. Az igen eltérő gondolkodások, élettörténetek, anyagi és egészségi állapotok megértettettek velem nagyon sok összefüggést az Életről. A Posta nagyon jó munkáltató volt, egy 18 éves fiatalembernek nemcsak biztonságot jelentett, de egy olyan családias környezetet is, amire azóta is kellemesen emlékszem vissza. A szabadság szeretetét, a legkülönfélébb emberek elfogadását és megértését ezek az évek alapozták meg. Soha, senkit nem néztem le, és senkit nem irigyeltem... Tudtam, láttam, hogy az út, amin jár mindenkinek rögös, s még a leggazdagabbnak tűnő embereknek is számtalan problémával kell megküzdeniük. Amit tehát megtanított nekem ez a munka -pontosabban felerősített, mert édesanyám szerint születésem óta bennem van- az az emberismeret...

A gyógymasször (2001-2002)

 Vak ismerősöm ajánlására, aki gyógymasszőrként dolgozott, beiratkoztam egy tanfolyamra, s vállalkozóként masszőrként dolgoztam egy szépségszalonban.

 Csodálatos munka, az embereket egészen más oldalról ismerhettem meg. A postán az emberi kapcsolatok, itt az egészség, a fájdalmak voltak a központi témák és rengetegféle praktikát, s új problémát vettem a nyakamba. Vállalkozóként azonban nehéz volt az élet, így újra főállást kerestem.

A kasszás fiú: (2002-2004)

  Az akkoriban nyíló Auchan, városunk szélén engem is alkalmazott, mint kasszás.

 A pénztárban eltöltött évek csodálatos emlékeket idéznek fel bennem, a sok szép hölgy között egy élmény volt a pénztárgép mögött ülni. Rengeteg mindent megtanultam a kereskedelemről, s bár alapvetően mindig mosolygós ember voltam, itt tanították meg, hogy mindig mosolyogva kell fogadni a vásárlókat. Ez néha nagyon nehéz volt, főleg ránézésére is goromba, agresszív embereknél, de sokat gyakorolva megéreztem az erejét ennek az elvnek: a mosoly nemcsak a saját lelkemet tette egyre boldogabbá, hanem nagyon nagy hatása volt a vásárlókra is. Nem azt mondom, hogy mindig eredményes volt, azt sem, hogy mindig könnyű, de hosszútávon pozitívan befolyásolta a munkámat. Mind a belső, mind a próbavásárlói tesztjeim kiváló eredményeket produkáltak számomra, amit annak köszönhetek, hogy a vállalat professzionális oktatást tartott és persze az is kellett hozzá, hogy a tanultakat maradéktalanul betartottam.

Állattartó, állattenyésztő, Őstermelő (2003-2020)

  Mivel gyermekkorom meghatározó élménye volt, hogy rengeteg állata volt szüleimnek, nagyszüleimnek egyaránt, magam is arra vágytam, hogy folytassam ezt a hagyományt. Eleinte hobbiból tartottam csupán házi-és haszonállatokat, s mivel a kereslet folyamatos volt Édesanyám korábbi becsületes munkája által, így nagyon hamar felfejlesztettem az állományt. Rengeteg kuncsaftom volt tojásra, fürjtojásra, csirkére, nyúlra, pulykára.

 Végül már hivatalos őstermelői engedéllyel végeztem e tevékenységet, oly mértékűvé fejlődött a farm. S bár nagyon jó kereseti lehetőség volt, mindig volt mellette főállásom is, mert tudtam, éreztem, hosszútávon nem fog menni... A jó kereset ugyanis rengeteg munkával járt együtt, nagyon sok alkalmazkodással, emberek hóbortjainak elfogadásával. Volt, aki rendelt 10 csirkét konyhakészen, aztán amikor megvolt, meggondolta magát és mégsem kérte, sőt, még szólni is elfelejtett, s csak amikor felhívtam, akkor közölte, hogy "ja, mégsem kérem, máshogy alakultak az események!". A gabona ára is igen hullámzó volt, amikor pedig sikerült kedvező áron beszereznem nagyobb mennyiségben, akkor meg a kártevők támadták és dézsmálták meg jó részét. Folyamatos harc, folyamatos ötletelés, megoldás keresés jellemezte ezeket az éveket, amik ugyan a gondolkodásomat jelentősen fejlesztették, de valahogy úgy éreztem, haladnom kell a korral, ez a világ nem igazán az a világ már, amiben én megszülettem és ahol a háztáji állattartás megélhetést nyújtott a szorgalmas embereknek.

A festőlegény: (2004-2005)

  Mivel a házunk falait időszerű lett volna kifesteni, úgy döntöttem, kitanulom a szobafestő szakmát.

 Bár a szakma nagyon tetszett, sajnos építőiparban elhelyezkedni csak bejelentés nélkül, feketén lehetett, aminek én soha nem voltam a híve és igyekeztem mindig legális, bejelentett munkahelyeken dolgozni. Mindenesetre, ha kiszámolnám, hányszor hasznosítottam már a tanfolyamon tanultakat, akkor bizony azt kell mondjam: megérte elvégezni ezt az iskolát is!

Főnök a gyárban (2005-2006)

 Mivel ekkoriban az építőiparban drasztikus zuhanás indult el, gyorsan váltottam és magam sem vettem észre, hogy egy Svédországból áttelepített porszívógyárban dolgozom, mint műszakvezető.

 A Svédországi 1 hónapos betanulás után részt kellett vennem a gyártósori munka itthoni megtervezésében, az emberek betanításában, s a műszak irányításában.

 Mindez az egykori Csepel Autógyár 22 ezres csarnokában, ahol édesanyám annak idején raktárosként dolgozott, s amelynek szomszédos épületében édesapám volt üzemvezető. Micsoda meg nem élt emlékek idéződtek fel bennem, csupán anyukám elmesélése alapján. Mennyire szerettem ide járni, mintha én tértem volna vissza régi munkahelyemre. Nagyon nagy kihívás volt számomra e munkakör, mind a feletteseim, mind az irányításom alatt állók rendkívül nagy elvárásokat fogalmaztak meg nap mint nap. Nem beszélve a fiatal mérnök fiúkról, akikkel rengeteget kellett vitáznom, érvelnem, mire sikerült elfogadtatni változtatási javaslataimat. Maga a gyár vezetése azonban maximálisan elismerte a munkámat, amit nemcsak a rendszeresen kapott legmagasabb prémium tükrözött, de az is, hogy a legkényesebb és legsürgősebb feladatokat mindig rám bízták.

Pék a Tescoban (2006-2011)

 Ezután a Tesco áruház pékségeiben dolgoztam eleinte kemencésként, majd dagasztóként. A diákkoromban tapasztaltakhoz képest egy modern, gépesített környezetben találtam magam, ahol élmény volt péknek lenni.

 Rengeteg tapasztalatot szereztem, óriási erőt gyűjtöttem ezek az évek alatt. Amikor vásárlók tömegei várták a kisült kenyeret a pékség bejárata előtt, s közben kiabáltak be, hogy a cukrászpultba azonnal menjen valaki kiszolgálni. Valódi türelmet és emberséges hozzáállást ilyen környezetben lehet csak igazán tanulni.

  Rengeteget tanultam itt is, nemcsak a kereskedelemről, hanem az eredeti szakmámról is, lehetőségem volt dagasztóként is kipróbálni magam, amitől előtte mindig féltem, de amikor sikerültek a tészták és elégedettek voltak a kollegák, akkor minden alkalommal nagyon boldog voltam. 2008-ban, 32 évesen, az addig összespórolt pénz mellé sikerült felvennem hitelt és meg tudtam venni a családi házat, amiben születésem óta éltem. Csak köszönettel tartozom tehát ennek a munkahelynek is.

Villanyóra leolvasó (2011-2012)

 Közben elvégeztem egy ingatlanközvetítő iskolát, ahol megismerkedtem több értékes, kedves emberrel, akikkel egyébként nem valószínű, hogy találkoztam volna az életben. Így történt, hogy egy osztálytársam ajánlására villanyóra leolvasó lettem lakóhelyemen.

 Tudom, érdekes fordulat, de mivel mindig szerettem az új kihívásokat, úgy gondoltam, pár hónapig jó lesz ez a munka, találkozok majd sok régi ismerős arccal és eszembe jut rengeteg kedves emlék. 2 év lett belőle és közben nagyon megszerettem a munkát. Újra egy népszerű munka, ahol örömmel vártak, fogadtak az emberek és már hónapokkal előtte megállítottak az utcán azzal, hogy mikor megyek hozzájuk.

 Ebből az időszakból való a Honnan ismersz című bejegyzésem, ami jellemzi az akkori életérzéseimet.

 Bizonyos átszervezések után azonban úgy gondolták odafönt, hogy ezt a munkát postások is el tudják látni és életemben először nem én mondtam fel, hanem a munkáltatóm mondta, hogy vége, nincs többé szükség rám. Igaz, nekik is felmondott az Elmü, így lényegében nem is tudtak már munkát adni, mégis, nagyon fájt, hogy végre megtaláltam az igazi, nekem való munkát amit hirtelen elvettek tőlem, hogy az új megbízott cég saját embereit ültessék be a helyemre.

Gázóra leolvasó (2013-2019)

  Ezután rövid időn belül az a cég, aki elvette a munkám, felajánlotta, hogy gázóra leolvasóként dolgozhatok nekik.

 Sajnos a munka állandó pályáztatása miatt két évente más lett a munkáltató, így az ember nem érezte igazán azt, hogy tartozik valahová. Mégis, magát a munkát nagyon szerettem és igyekeztem magamnak mindig új célokat kitűzni, hogy ne váljon megszokottá a munkám.

  Hamarosan az egész városban, sőt, szomszédos települések egy részén is én jártam, mivel kilépett egy kollega és ideiglenesen elvállaltam az ő munkáját is. Aztán ez rajtam maradt, így két 8 órás ember munkáját végeztem el, ami egy rendkívül magas jövedelmet biztosított nekem több éven keresztül. Sosem gondoltam előtte, hogy valaha fogok ennyit keresni, amiért nagyon hálás vagyok mindazoknak a pályázatot nyert cégeknek, akik ezt engedték, s nem sajnálták tőlem a pénzt. Igaz, ezért rengeteget tettem is. Hétfőtől vasárnapig, reggeltől estig mentem, kitartóan mentem és küzdöttem a minél jobb eredményekért. Minden eszközt bevetettem, mindenben igazodtam az emberek igényeihez, ha kellett, ünnapnapokon sem voltam rest menni, ha úgy óhajtották. Este pedig, amikor fáradtan hazaértem, az aznapi jegyzeteim alapján megterveztem a következő napot. Mert napközben rengetegen hívtak, hogy ne akkor menjek, amikor az értesítőn írtam, hanem ekkor, s én ezeket mind figyelembe véve, szépen sorba rendezve, útvonalat megtervezve készítettem elő a következő napi munkát. Máshogy nem is sikerült volna elérnem a 99 % hatékonyságot rendszeresen.

 Sok év leolvasói munka után egyre inkább úgy éreztem, hogy egy kicsit pszichológussá is váltam az évek előrehaladtával, az ideges emberek támadására nem lettem én is ingerült, válaszom az arroganciára nem az erő volt, hanem a tisztelet. Ez persze nem egy logikus és könnyű reakció, mégis, kivétel nélkül, mindig eredményre vezetett. Mert a tüzet nem képes eloltani az olaj, mégis, sajnos sokan így próbálkoznak és emiatt rengeteg kudarc, sérelem éri őket, amikor az ordibálásra felemelt hanggal válaszolnak, azt gondolván, ezzel legyőzik a szembenállót. Sok-sok emberi reakciót elemezve, felismerve azok összefüggéseit, következményeit belekezdtem lélektani blogom írásába, amit utána még évekig vezettem.

 Egy olyan iskolának tartom a 9 évig tartó leolvasói munkámat, amit máshol sehol az életben nem tudtam volna megtanulni.

"Minek csinálod?"

 A leolvasás után egyszerű 8 órás munkáim voltak. A 2 szabadnap számomra hihetetlen volt. Az ezutáni munkahelyeim mellett a szabadidőmet és a megkeresett pénzemet, valamint az addigi megtakarításaimat teljes egészében a 2008-ban megvásárolt ingatlan fejlesztésére áldoztam. Eljutottam oda, hogy a hitel törlesztése mellett az alap munkákat elvégeztem a házon. Így kicseréltettem a régi, alumínium vezetékeket, a régi, leváló vakolatokat megerősítettem, a nyílászárókat kicseréltem, fűtéskorszerűsítést, új gázbekötéseket, villanyhálózat fejlesztést csináltattam, az enyves festéket hosszú és kemény munkával leszedtem, s jó minőségű műanyag festéket tettem a helyére, hő-és hangszigeteléseket tettem a falakra, vízvezeték rendszert újíttattam fel, stb.

 Az építkezés, a fejlesztések különleges örömmel töltötték el a szívem. Sosem felejtem el a rengeteg kedves, elismerő szót, véleményt, amit kaptam az utcán elhaladó ismerősöktől és idegenektől, és persze azt a nyersen rámripakodó kijózanító hangot sem, aki csak annyit kiabált oda nekem: "Minek csinálod?"

 Nos, bár ez nagyon ridegnek tűnt, elgondolkodtató is volt egyben... A választ nem tudtam, de valami belső erő arra kényszerített, hogy folytassam, s még nagyobb és nagyobb terveket, célokat tűztem ki magamnak... Az életem teljes egészében a munkáról szólt. A leolvasói munka befejeztével az írást szinte teljesen abbahagytam, a blogomat lezártam, úgy éreztem, nincs már nekem erre időm...

 Az életem 2023 év végéig csak arról szólt, hogy a munkahely után otthon folytattam a munkát, s dolgoztam, s dolgoztam, s dolgoztam... Nyaralásra, pihenésre egyáltalán nem szántam időt... Magamban tudtam, hogy ez így nem egy meghatározott végcélú út, mégis, az a különös belső erő diktálta tovább a tempót, s a nyers kérdést, ami bent ragadva és sokáig marcangolva lelkemet harsogón kérdezte: "Minek csinálod?" elhesegettem magamtól...

Energofish (2019-2020)

  A leolvasói munka után, a változatosság kedvéért egy horgász nagykereskedésben helyezkedtem el, mint áruósszekészítő. Csodálatos, élethű halak, rengeteg eszköz, kellék, amikről fogalmam sem volt előtte, hiszen nem voltam gyakorlé horgász soha. Nagyon tetszett ez a színes világ, ami nap mint nap elém tárult, s bár a kollegák egytől egyig nagyon kedvesek, helyesek voltak, mégis, nagyon hiányzott az, hogy szolgáljak.

Penny (2020-2023)

  Számomra az emberek kiszolgálása, segítése annyira életstílussá vált, hogy valósággal hiányzott az, hogy kérdezzenek tőlem, hogy megosszanak velem az életükből boldog s tragikus pillanatokat, hogy segítséget, tanácsot kérjenek. Ezért elhelyezkedtem a helyi Penny Marketbe, ahol 3 csodás évet töltöttem.

 Azok az emberek, akikhez évekig jártam órákat olvasni, meglepődve ismertek fel, s ezután ők jöttek hozzám mindig boldogan, nem én ő hozzájuk. Csodálatos találkozások, őszinte életérzések és egy igazán testhez álló munka mellett voltak nagyon kedves kollegáim is, akik megvidámították a napjaim, akikkel élmény volt egy csapatban dolgozni...

   A ház fejlesztésének, átalakításának folytatásához, újabb terveim megvalósításához azonban további bevételre volt szükségem, ezért intenzív munkakeresésbe kezdtem. Maga a Penny is kecsegtető ajánlatot adott az alsónémedi raktárban, de akkor még kicsit ódzkodtam a raktári bezártságtól... Egy ideig még ragaszkodtam a bolti munkához, s ebbe az irányba keresgéltem, de be kellett látnom, hogy ha az itthoni céljaimat el akarom érni, akkor változtatnom kell a gondolkodásomon, fel kell adnom azt, hogy mit szeretnék, vagy mit nem és igenis vállalni kell a bezártságot, az ügyfelek/vásárlók nélküli monoton munkát, ha annak nagyobb az értéke.

Csokigyár (2023)

  Végül tehát mégis csak a bezártságot választottam, mert beláttam, több jövedelem csak így lehet. Azonban egy másik cégnél helyezkedtem el, mivel a Pennynél elszalasztottam a lehetőséget. Mivel ekkortájt sikerült az első autómat megvennem, így újabb lehetőségek nyíltak meg s a lakóhelyemen kívül is elkezdtem keresgélni munkát. Így találtam a szomszédos Dunaharaszti városban működő csokigyárra, ahol mindössze 3 hónapot dolgoztam, s ahol egy műszakban többet kerestem, mint előtte több műszakban.   

 Ekkor már fogadásból több mint egy éve nem ettem semmilyen cukrot tartalmazö élelmiszert. Hogy miért? Mert szenvedélyem volt előtte az édesség. Amikor ide beléptem, elég erősnek éreztem magam, hogy ellenálljak, s valóban úgy csomagoltam a rengeteg csokiterméket, hogy abszolút nem is kívántam. Azonban nagyon hamar, szinte 2 hét után vezetőt akartak csinálni belőlem, amit csak azért fogadtam el, mert maga a csomagoló munka rendkívül monoton volt. Rájöttem, ez nem az én világom. Én, az örökmozgó egy helyben álltam s háromszor is végig gondoltam egy nap az életemet. Amikor azonban elkezdték a betanításomat vezetővé , kiderült, muszáj kóstolni a csokit minőség ellenőrzés céljából. Eleinte hevesen ellenkeztem, aztán annyira belejöttem, hogy már nem csak kaptam be sorba a szalagról lefutó és közben rám kacsintó csokikat, de az alagút elején, a forró, folyékony állapotú csokit ittam is, mint más a kávét, naponta többször is. Mivel az egészséges élet híve vagyok, komoly ellentmondásba keveredtem önmagammal, beláttam, ez túl nagy kihívás, gyenge vagyok ellenállni s úgy döntöttem, tovább keresgélek. 

 A legszebb emlékem erről a helyről azonban nem a sok finom édesség, hanem az a pillanat, amikor az alapító idős bácsi, aki már csak látogatóként jött be s nézte, utódai milyen óriási, meseszerű gyárat fejlesztettek az álmából, odajött hozzám, átölelt és mondott néhány nagyon kedves szót, amiket örökre a szívemben őrzök. Ismeretlenül, új munkaerőként sem előtte, sem azóta nem találkoztam még sehol ilyen kőzvetlenséggel, ilyen szeretettel egy olyan ember részéről, aki óriási eredményeket ért el az életében. Aki megalapozott egy ekkora hatalmas gyárat és ezzel nemcsak munkát adott sok embernek, de Európa szerte szolgálja ki a cukrászdák igényeit.

 Azt hiszem, örök példaként szolgál nekem ez az ölelés s az a néhány kedves szó, ami akkor nagyon jólesett nekem, egyszerű melósnak... Arra tanított meg, hogy soha ne váljon természetessé az aktívan dolgozók munkája, hogy megbecsüljem és őszinte tiszteletemet megadjam mindazoknak, akik fizikai, vagy szellemi képességükkel szorgalmasan tesznek a köz javáért, akik nem kényszerből, hanem lelkesen, szívből végzik azt a munkát, amivel éppen megbízta őket az Élet.

 Mert ebből a lelkes tenni akarásból fejlődött azzá a világunk, ahol most tart, s nem a közönyből.

A szenvedélyem...

 2023. decemberében volt egy kisebb targoncás balesetem. A kényszerpihenő sok új, friss gondolatot teremtett az elmémben, s megértettem, hogy az élet rendkívül rövid. Megértettem, hogy amit igazán szerettem az életemben, az az írás, mégis, ahogy teltek az évek, ahogy egyre jobban elmerültem az építkezésbe, fejlesztésbe, egyre kevesebb időt szántam rá. Rájöttem, hogy oly távol kerültem attól a 13 éves fiútól, aki az írásban lelte meg örömét, aki gyerekkora ellenére felhagyott hamar a játékokkal, s fiatalként nem keveredett rossz társaságokba, hanem szabadidejében iskolai, majd városi újságokban írt cikkeket, készített interjúkat, s kereste bennük a választ - a Vissza a Jövőben dokijával együtt- az örök kérdésre: Miért?

 Elkezdtem olvasni azokat a személyiségfejlesztő könyveket, amik válaszokat adtak erre az örök kérdésre, s megértettem, hogy bár eredményes volt az életem, rengeteg célomat elértem, mégis, teljes mértékben háttérbe szorítottam azokat, amik az igazi boldogságot jelentik: a szerelmet, a családalapítást, a kikapcsolódást, a pihenést, s legfőképpen azt a szenvedélyt, amit mindenkinek magának kell megtalálnia, s amit én már gyermekként megtaláltam az írás szeretetében.

 Megértettem, hogy amit gyermekkorában szeretett az ember, ami akkor boldoggá tette, az tudja igazán boldoggá tenni felnőtt korában is az életét. Ezért változtattam az életmódomon és bármily sok feladatot, fejlesztési tervet tűztem ki magamnak célként, a szigorú határidőket, amiket előtte mindig nagyon komolyan vettem és betartottam, most egy kicsit eltoltam, s a szabadidőm egy részében a fizikai munka helyett elkezdtem az írói szenvedélyemet kibontakoztatni. Úgy érzem, ha az a 13 éves srác -aki voltam- itt lenne most mellettem, nagyon boldog lenne, és azt mondaná nekem: köszönöm!

 Kicsit hosszú volt az út, kicsit elmerültem az évek során a hajtásba, a folyamatos építkezésbe, fejlesztésekbe, átalakításokba, de ma már nagyon örülök annak a bizonyos balesetnek, ami megállított és elvezetett arra az útra, amire rendelt az Élet.

 2024. elején elkezdtem írni egy regényt, ami valódi boldogsággal töltötte el és tölti el azóta is szüntelenül a szívemet. Ez már egy sokkal összetettebb műfaj, de mint egy ház építését az építőiparban szerzett gyakorlat, úgy e regényt is megalapozta az a rengeteg cikk, levél, blogbejegyzés, vers, novella, interjú, amiket eddigi életem során írtam. Különleges fokozatba kapcsolt az elmém minden alkalommal, amikor írtam ezt a regényt, az írás, a mondanivaló egy olyan belső sugallatra fogalmazódott bennem, hogy magam is izgatottan vártam a folytatást, a történet alakulását, ami számomra is rengeteg üzenettel szolgált. Mint hogy ha az Élet azzal a bizonyos balesettel felrázta volna a gondolataimat, helyrebillentette volna a prioritást, tollat adott volna a kezembe és diktálta volna, mit kell leírnom. Igazán magával ragadó, természetfeletti érzés járta át a bensőm, s úgy éreztem, értelmet nyert minden eddigi pillanata az életemnek.

 Egy olyan világot fedeztem fel a regény írása közben, ami amellett, hogy valódi boldogsággal töltötte el a szívemet, megtanított a hálára, a köszönetre is. Minden egyes napomat egy olyan csodálatos ajándéknak tekintem azóta, ami rengeteg új lehetőséget teremt. Nincs egyetlen közömbös, unalmas hétköznap sem, ha a szenvedélyének él az ember. Nagyon boldog vagyok, hogy erre rátaláltam...

Életem célja

 Hogy mit értettem meg az eltelt évekből? Azt, hogy nem létezik olyan, hogy jó és rossz ember. Mint ahogy olyan sem, hogy jó , vagy rossz munkahely. Mindenben, mindenkiben s mindenhol ott van a jó és a rossz is. Az öröm és a bánat is. A boldogság és a szomorúság is. 

 A fontos, a hivatása az embernek, amit, ha megtalál, kihatással lesz élete minden területére.

 A fontos az, hogy képesek vagyunk-e abban az adott helyzetben, amibe kerülünk, megtalálni a jót, az örömöt, a boldogságot?

 A fontos az, hogy képesek vagyunk-e a jót, sőt, a legjobbat adni a környezetünknek, s nemcsak elvárásaink vannak másokkal szemben.

 Nagyon sokan vannak, akik csak a rosszat látják. A munkahelyen, a családban, a magánéletükben. Én azt tanultam meg, hogy bármilyen szituációba is vezet az élet, megtaláljam és értékeljem benne az elrejtett, sokszor nehezen észrevehető szépet... Azt, amit máshol nem lett volna lehetőségem észrevenni, megismerni, felfedezni...

 Várnai Zseni gyönyörű verse vezérli életem minden egyes pillanatát: 

Fogyó hold már az életem,
De dolgom még töméntelen,
Még tenni, adni vágyom...
Csak lenne még erőm elég,
Zengni a béke énekét...
E felbolydult világon! 

Mónus Tamás

monustamas.hu